St. Croix -i kalandtúra

St. Croix

St. Croix  a legnagyobb amerikai Virgin sziget, viszont, míg St. Thomason 3 hatalmas luxushajó is ontotta az utasokat, itt csak a mi hajónk és egy kisebb tartózkodott. Az útleírásokban is az szerepel, hogy, nem annyira “felkapott” hely, mint a többi sziget. Központi városa, a Christiansted egyike a legszebb karibi városoknak, elsősorban a dán gyarmati örökségből való színes házak miatt. A sziget másik jelentősebb települése, Frederiksted, itt kötöttünk ki, ez a kisváros Christianstednek inkább egy kisebb, álmosabb változata.

Mit érdemes megnézni, csinálni  ezen a szigeten?

Mivel az óceánjárók jellemzően itt kötnek ki,  transzferjáratokkal lehet eljutni Christiansted-be (16 $/fő), illetve a kikötőben itt is rengeteg taxi várja az utasokat, hogy a különböző, akár több órás programra elszállítsa őket, ki-kit választásának (pénztárcájának) megfelelően. Egy biztos, ezek a programok, itt foglalva, sokkal kedvezőbbek, mint a hajótársaság által szervezettek.

Vannak nagyon jó öblök, ahol jókat lehet búvárkodni, sznorkelezni. Van egy-két kellemes botanikus kert és egy régi cukornádőrlő malom. Akinek még nem volt elege a hajózásból :-), az átmehet Buck szigetére, ami az egyik legnépszerűbb célpont – az útleírások szerint. És van a Sandy point nemzeti park – ami a google szerint egy kb. 12 km-es túra -, ezt választottuk!

A sziget történetéről

Kolombusz Kristóf fedezte fel és szállt partra először ezeken a szigeteken  és nevezte el azokat, ahol már hosszú ideje éltek ott különböző indián népek. A szigetet a történelem folyamán hét ország is gyarmatosította (spanyolok, hollandok, angolok, máltai lovagok, franciák, dánok).  1917-ben vásárolta meg  az USA Dániától, azóta áll amerikai fennhatóság alatt. Az ország mai nevét a franciák adták, a Santa Cruzt fordították le franciára. Így lett St. Croix. Figyelem! Azonban a sziget nevét nem franciásan ejtik ki, hanem (magyarul fonetikusan leírva) így: szen kroj.

Az olajfinomítási és az alumíniumgyártási üzlet alkonya után jött a turizmus, ami ma már St. Croix leglényegesebb éltetője. Ezen kívül van némi rumkészítés és valamicske mezőgazdaság. Földműves, állattenyésztő már alig van. Jó, hogy St. Croix vezetői korlátozzák az ide kikötő óceánjárók számát: csak napi egy köthet ki. Ezzel elérik, hogy St. Thomashoz képest St. Croix nyugisabb nyaralóhely azok számára, akik itt is szállnak meg, itt nyaralnak, pihennek.

Na, de induljunk a mai nagy túrára…

A kikötőn kívül

A kikötő zárt területét elhagyva, jobbra fordultunk és indultunk el a part mentén. Itt még szépen kiépített parti sétányról lehetett visszanézni a kikötőre, hajóra, bár a tavalyi “Maria” hurrikán nyomai még nagyon sok helyen látszanak. Mint mondták, itt ezen a szigeten, ezt a felét érték hatalmas károk.

A rendet vigyázó rendőrök, ilyen járművel közlekednek. Aztán, elfogyott a kiépített út, és a parti homokban folytattuk az utunkat, itt még épületekkel övezve a tengerpartot.

  

Ekkor még verőfényes napsütés volt, de aztán egyszer csak elkezdett csepegni az eső. Még jól is esett egy kis felüdülésnek, de aztán egyre jobban rázendített… Ekkor már lakatlan területen jártunk, és a parti mélyen besüppedő homokban elég nehézkes volt a haladás.

De szerencsénk volt, mert mire hirtelen “leszakadt az ég”, a part menti fák között felfedeztünk egy lakatlan épületet, ami, mint kiderült egy hotel  lehetett – gondolom a hurrikán előtt.. Egy biztos, nekünk most a legjobbkor nyújtott menedéket!

A zuhé amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment.. így pár perc után már folytattuk is utunkat.

Sandy Point National park

El kell néznetek nekem, hogy több fotót mutatok a tengerpartról, de alig tudtunk betelni vele. Ahogy haladtunk, úgy változott a táj, időnkét rövid, permetszerű eső frissített bennünket, de az még jól is esett a nagy melegben. Innen már a hajó sem látszott, egy 15-20 méteres homokos part után a nemzeti park érintetlen, áthatolhatatlan növényzete az egyik oldalon, és a kék megannyi színében játszó, alig hullámzó tenger a másik oldalon és mi.

Na, ez aztán az igazi relaxáció!

Lassan közeledtünk a csücsök felé, ami a sziget legtávolabbi pontja.

Olyan érzésem volt, mint amikor Ausztráliában mentünk felfelé Queensland partjainál, ott is ugyanez az érzés volt, mintha egy kietlen gyönyörű bolygón járna az ember, körülötte az érintetlen természet…

Közben nagyon sötét felhők gyülekeztek a hátunk mögött – de előttünk mindig sütött a nap. Azért fel-felnéztem az égre, hogy milyen zuhé lesz ebből…

De, már ekkor tudtuk, hogy bármi lesz is, megérte eljönni! Mint kiderült, azért volt is kalandunk…

Bármilyen csúnya felhők gyülekeztek, még itt is fotóztunk sokat, szép lassan haladtunk, igyekezve minden pillanatot megörökíteni.

Így jutottunk el a legtávolabbi pontra, ahol megálltunk kicsit felfrissülni (inni), és eldönteni, hogyan tovább.

A hajótól idáig kb. 2 óra gyaloglás volt, és mint írtam a mély homokban jó kis “fit” edzés. Ez a jó hír, hiszen ma már nem kell gym-be menni, a mai mozgás már ezzel is kipipálva… Arról nem beszélve, hogy valahogy még haza (hajóra) is kellene jutnunk…

Három opciónk volt:

• arra visszamenni, ahol jöttünk -ez a leghosszabb, és talán a legfárasztóbb, arról nem beszélve, hogy ha lehet, ne ugyanazt lássunk…
• a földnyelv másik oldalán a tengerparton vissza,
• valahol visz bent, kiépített út az erdőben

Szerintetek? Melyiket választottuk? Hát persze, hogy a tengerparti utat… El is indultunk, de nagyon hamar kiderült, hogy ezen az oldalon teljesen be van nőve növényzettel, tehát ez a tervünk dugába dőlt 🙁

Vissza az erdőn keresztül

Maradt az erdei út, így elindultunk megkeresni a “bejáratot”. Egy kis segítséget jelentett (hogy őszinte legyek, óriásit), hogy volt internetünk és tudtuk használni a google map-et, legalább valami támpont volt, hogy merre keressük a bejáratot, a sűrűn benőtt növényzetben.

Természetesen, én mentem elől, még mezítláb a mély homokban, s ahol láttam, hogy kicsit gyérebb a növényzet, nagy örömmel nekiindultam, hogy törjem az utat… Azzal a lendülettel belegyalogoltam egy “túrista marasztaló”, diszkréten megbújó fűfélébe, amelynek végei tele voltak apró tüskés gömbökkel…

Nem részletezem, a lényeg, hogy percekig szedegettük a talpamból a kis “süniket”, amely itt-ott vérzett is – tiszta horror! Ráadásul, persze, hogy nem ott volt a “bejárat”.  Aztán, még egy sikertelen próbálkozás után, harmadjára csak megtaláltuk a bejáratot, majd egy 20 méterrel beljebb ezt a fapallót, amire letelepedve próbáltunk megszabadulni a makacsul hozzánk ragaszkodó tüsiktől…

De, végül mégis mi győztünk!

Végre megtaláltuk a visszafelé vezető utat!

Így aztán elindulhattunk visszafelé, hogy visszaérjünk a kikötőbe még az előtt, mielőtt a hajónk továbbindulna 🙂

Pár száz méter után kiértünk egy széles, járművek számára is kiépített – betonútra, ahol már tempósan tudtunk haladni.

Ez korán sem vetekedett az odaút élményével, de azért itt is volt egy-egy nagyon szép szakasz. Ezek a fotók például egy hídról készültek, jobb oldalon a Karib tengerre, bal oldalon pedig egy belső tóra láttunk rá.

Itt pedig az utolsó kanyar, amely után – a google map szerint – az egyenes szakasz már a park kijáratához vezet, s onnan kezdődik a “civilizáció”.

És lassan meg is érkeztünk! Először csináltunk egy fotót, a távozóknak szóló táblánál, de mivel mi nem itt mentünk be, a másik oldalán lévő bejárati táblát is lefotóztuk. Itt derült ki, hogy a park csak szeptembertől – márciusig látogatható! Még szerencse, hogy nem itt mentünk be, mert én mint nagy szabály tisztelő biztosan nem szegtem volna meg ezt, és akkor kimaradunk ebből az életre szóló élményből!

Egyébként kiderült, hogy a földnyelv végén az a nagy homokos terület (ahol kerestük a bejáratot az erdőbe), az a hatalmas tengeri teknősök tojásrakó helye, ezért nem lehet őket ebben az időben háborgatni. De, biztosan tudták, hogy két eltévedt turista még menni fog, így még nem jöttek ki a szigetre… 🙂

Mondjuk, azt sem tudtam, hogy a sebességkorlátozás 15 mérföld, bár szerintem ezt nem léptük át 🙂 🙂 🙂

Visszatértünk a “civilizációba!

Pár száz  méter után elértünk egy főutat. Alig értünk a kereszteződésbe, egy kis transzfer busz állt meg mellettünk, hogy akarunk-e beszállni vagy ragaszkodunk a gyalogláshoz? Így aztán, a hátralévő kb. 2 km-et már busszal tettük meg, a sofőr 10 $-t kért és kapott, így mindketten jól jártunk.

Első utunk a kikötőben egy kocsmához vezetett, ahol – hozzánk hasonlóan – mások is finom karibi sörrel oltották szomjukat.

Nem mondom, hogy nem esett jól itt ücsörögni egy kicsit, de még mindig az elmúlt órákban átélt élmények hatása alatt. Aztán még csináltam egy rövid élő bejelentkezést innen a kikötőből, ahol karibi zenével szórakoztatták a hajó utasait, mialatt nézelődhettek, vásárolhattak a áruikat kínáló pavilonoknál. Aztán irány vissza a hajóra!

Azt hittem, hogy már teljes ez a napunk… nem lehet túlszárnyalni. Este még megünnepeltük a párom névnapját.

Majd a felmentünk a fedélzetre, végignéztük, ahogy a hajó eltávolodik a partoktól. Amikor már elég messze voltunk a parttól, sikerült csinálnom egy fotót, ahol bejelöltem, milyen partszakaszt jártunk be aznap.

Az estét egy gyönyörű naplementével zártuk.

Ma este egy újabb állatka várt bennünket a kabinban. Hogy szokták mondani? Soha ne legyen rosszabb napunk!